A fesztivál nem jöhetett volna létre a BDW alapítói, szakmai partnerei, munkatársai – közössége nélkül. Sorozatunkban a fesztivál kiemelt pillanatait, értékeit, eredményeit idézik meg a létrejöttéhez hozzájáruló megszólított közreműködőink. Ezúttal Szeibold Krisztina, a Budapesti Metropolitan Egyetem senior művészeti brand managere, az első Design Hetek egyik szervezője, későbbiekben a Design Terminál Kft. ügyvezetője osztja meg gondolatait a designról és a közösségről.
Mit jelent Önnek a Budapest Design Week, miben látja a fesztivál szemléletformáló szerepét?
Dragomán György után szabadon („a vers segít élni”) – nekem a design segít élni.
Neuropszichológiai kutatások támasztják alá azt a tényt, hogy ha valamit sokszor látunk, az elkezd egy idő után tetszeni, ebben határozottan tetten érhető a design szemléletformáló, szerepe.
A minket 0–24 órában körülvevő vizuális dömpingben az észlelés, érzékelés valóban létrejön-e egy-egy tárgy, projekt, alkotás szemlélésekor. Elgondolkodunk-e azon, hogy mi miért van úgy egy adott tárgyon (a ceruzahegyezőtől a targoncáig), ahogy? Felmerül-e a kérdés, hogy valamilyen problémára, felvetésre ad egy választ, adott esetben egy jobb megoldást, mint a meglévő? Egyáltalán eljutunk-e odáig, hogy elgondolkodunk, okkal jött-e létre, észrevesszük-e az apró formai megoldásokat, csomópontokat, felületváltásokat, az anyaghasználatot, az okos részleteket egy tárgyon?
Miért tartom fontosnak erről beszélni, megmutatni, eseményeket, kiállításokat szervezni, mi a legfontosabb, amit a designhét jelent számomra?
Összehozni, párbeszédbe állítani a tervezőt (alkotó), a gyártót (ipar) és a közönséget (felhasználó, megrendelő), hogy tudjanak egymásról, ismerjék meg a tervezők munkáját.
A szék, amin ülsz, a tapéta a szobádban, a kávéfőződ, a honlap, ahonnan megrendeled ezeket (tegyük hozzá, optimális esetben terméktervezők, ipari formatervezők, csomagolástervezők, grafikusok munkái).
A designfesztivál testközelbe hozza a designt, megfoghatóvá, értelmezhetővé teszi, „megszeretteti” a közönséggel, egyúttal ízlést formál.
Mely programon dolgozott a legszívesebben? Miben volt ez a program különleges, milyen hatást gyakorolt a designközösségre?
A legemlékezetesebb a designtúrákon volt dolgozni. Az első designtúrát Medgyes Éva ötlete alapján Ikarus 55-össel valósítottuk meg, az Erzsébet téri néhai Volánbusz-pályaudvarról indult, és hazai designstúdiókat járt körbe adott tematikák alapján (divatműhelyek, grafikai és építészstúdiók), a buszon szakmai idegenvezetéssel, ismertetővel a meglátogatni kívánt helyszínekről, tervezőkről. Gondosan kidolgoztuk az útvonalat, mert nem belvárosi közlekedésre tervezték a veterán piros csodát, így néha fennakadást okozott a parkolás, behajtás, várakozás. Kezdetben ez volt az egyik legnépszerűbb programja a designhétnek, ebből nőtte ki magát a designstúdiók látogatása, a Nyitott Stúdiók program.
Izgalmas projektek voltak továbbá az Add el a designt! a Design Filmnapok; vagy az Iparművészeti Múzeumban akkor elsőként megrendezett, a hazai iparművészetet, a formatervezés és az építészet területének képzési lehetőségeit bemutató esemény, a Hogyan tovább? és a Design Börze formatervezési kiállítás is.
A designhét designközösségre gyakorolt egyik hatása a közösségé formálás volt – hogy ez a két fogalom egyáltalán egy mondatba kerülhetett, enélkül nem lett volna lehetséges. Magyarországon ez volt az első fesztiválteremtő kezdeményezés, ebben részt venni számomra kegyelmi állapot volt.
Mi a legszebb emléke a fesztivállal kapcsolatban?
Az egyik legfontosabb emlékem a csapatban dolgozás öröme Pohárnok Mihállyal és Medgyes Évával, Sárossy Zsuzsival, Magyar Formatervezési Tanács Irodájának munkatársaival. A két kulcsszereplő, aki útjára indította a designhetet: Éva, aki a kezdetektől éveken át volt a kurátora és Mihály, az egykori Design Terminál Kft., majd Kht. ügyvezetője. A designhét születésekor, 2003-ban a Perczel Mór utca 2. szám alatt mi hárman dolgoztunk az akkori Magyar Szabadalmi Hivatal (ma Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala) hátrahagyott szakkönyvtárában. Elevenen élnek bennem a programfüzet éjszakába nyúló szerkesztési feladatai, a szervezés izgalma, a maratoni egyeztetések, a helyszínbejárások. Kis túlzással mondható, hogy alig volt Budapesten olyan kortárs tervező, akit vagy személyesen, vagy Éva, Mihály révén hírből ne ismertem volna (máig ebből, az innen gyökerező kapcsolati rendszerből „élek”). A MOME-n végzett friss diplomás tervezőként, design menedzserként lenyűgözve, áhítattal, tágra nyílt szemmel figyelve ittam kettejük minden szavát, ma is a bőröm alatt érzem a lenyűgözöttséget, hogy nekem ehhez az egészhez közöm lehetett, és azóta is, a mai napig az életem része. És ezt részben, a design heteknek is köszönhetem.
